Az 1944-es megtorlások vértanúinak emlékére
(Debelyacsa-Torontálvásárhely)
 

B. Nagy János – földműves
(1894-1944)
és 
veje Takács Imre - földműves
(1920-1944)

B. Nagy Jánost és Takács Imrét az élet örvénye még a háború során osszefonta sorsukat. Takács Imre feleségül vette B.Nagy János leányát, Rozikát, akitől kislányuk született. A háborús évek mindennapjait átvészelve nem is gondolták hogy közös sorsuk tragikusan fog végződni.

B.Nagy János 1894-ben született Torontálvásárhelyen. Földműveléssel foglalkozott. 

 

 

Veje Takács Imre 1920 november 15.-én született Debelyacsán. Apósával egy háztartásban élt a házasságkötés után. Felesége leánygyermeket szült neki Rozikát aki az elhurcolás idején 1944 október 18.-án másfél éves volt.

Ládi Józsefné Takács Erzsébet, Takács Imre húga így emlékszik vissza a tragikus eseményre.

 

 

,,Amint már tudják, bátyámat 1944.október 18.-án tartóztatták le az apósával együtt. Rozi ángyom nagyon megijedt és  rögtön elment az anyósához a Takács házba. Ő jelentette nekik a rémhírt. A községházára igyekeztek, de nem lehetett bemenni, mert éjjel-nappal fegyveres őrök-katonák vigyázták a bejáratot.

Ekkor eszükbe jutott szomszédjuk Eskenáci orosz zsidó aki fordító ként dolgozott a községházán és megkérték  hogy tudakolja meg hol vannak kedveseik. A szomszéd hamarosan jó hírekkel tért vissza, mondván, hogy a két férfi az iskolában hordja a padokat és estére haza is engedik őket.
Eljött az este, de a két férfi nem ért haza.
            Ezen a napon tartóztatták le Gachal János esperes urat is.
(Ez az adat igen fontos, mert így feltárult az a homályba veszett adat hogy pontosan mikor hurcolták el Gachal János ref. lelkészünket
).

Eljött az este és csak később tudtam meg hogy mi történt bátyámmal és apósával.
Gachal tiszteletest a községháza emeletének egyik szobájában tartották. Testvérem és az apósa pedig a községháza istállójában volt.
A pribékek egész nap a Depóban voltak, ittak és berúgtak.
             Besötétedés után megkezdték a folyok kínzását, verését. Imre testvérem kabátját az iskolánál találták meg. Csak szvetter volt rajta amikor verték. A halálos ütéseket és a tortúrát testük nem bírta ki és késő estére sebeikbe belehaltak. A püspök urat sem kímélték. Borzalmas tortúrán eshetett át ő is még meg nem halt.
            Mi nem tudtunk erről semmit sem. Egész éjjel vártuk hogy haza érjenek. Másnap egész nap kerestük őket. Érdeklődtünk, szaladgáltunk ismerőstől ismerősig de senki sem tudott semmit.

Eltűntek.

Sok idő eltelt mire megszólalt egy tanú. Gáborov Ivánnak hívták, aki papucsos mester volt. Szomorú hangon mondta: -Ne keressétek kedveseiteket. Ők már nem jönnek vissza.

Megtudtuk tőle, hogy még azon az éjszakán, amikor bekísérték őket agyon lettek kínozva és meghaltak. Kocsira rakták a holttesteket és a kovacsicai úton egy lövészárokba dobták őket, ahol a pionírpark volt és földet húztak rájuk. Rozi ángyom nagyon bátor asszony volt. Nem ijedt az meg semmitől. Mikor ezt megtudta elment arra a helyre, amelyet Gaborov Ivan bácsi mondta, hogy el vannak temetve. Éjjel elkezdett ásni még rá nem bukkant férjének a szvetterére. Abból vágott egy darabot melyet a többi családtagok is felismertek. Most már tudták a z eltűnés okát, a nagy tragédiát. Ezek után Rozi ángyom felvitte a ruhadarabot a községházára. Ott Ládi Sámuel elnökölt és egy hosszabb vitatkozás után engedélyt adott a holttestek kihantolására.

Az engedélyt követően hat hónapra lett a két test kihantolva és nagy részvétű temetésen lettek eltemetve a falusi nagy temetőben.

(Adatközlő:Ládiné Takács Erzsébet.)

Szöveg és kép
Bakator János