Gachal református tiszteletes és Németh Péter, a kommunista párttitkár

Két nevezetes halottja van a dél-bánáti Debelyacsának, még ma is túlnyomórészt református vallású magyarok lakta falunak a felszabadulás első esztendejének idejéből. (A falunak 1948-ban 6143 lakosa volt, közülük 5270, azaz 85,8% magyar. A szerbek száma akkor 630 volt. Az összlakosság száma 1981-re 6414-re növekedett, de eközben a magyaroké 4310-re csökkent, a szerbeké 1489-re nőtt. A történtek és a lakosság nemzetiségi változása közötti összefüggést érdemes lenne elemezni.) Az első nevezetes halott a református püspöki teendőkkel megbízott tiszteletes, Gachal János, a másik pedig a helyi néphatalmi szerv oszlopos tagja, Németh Péter, az akkor még önálló Debellács község párttitkára. Aki ismeri az akkori hatalmi struktúrát, az tudja, hogy a párttitkárnak milyen széles körű tevékenységi területe volt. Németh Péter esetében ez még azzal párosult, hogy korábbi kommunista tevékenysége révén bármikor közvetlen kapcsolatot tudott teremteni a legmagasabb tartományi vezetőséggel Jovan Veselinov Zarko és Lala Beljanski révén, sőt, mivel Mosa Pijade is személyesen ismerte, rajta keresztül a belgrádi hatalmi csúcshoz is rövid úton el tudott jutni. Mint látni fogjuk, esetenként élt is az alkalommal. Neki szobra áll a református templom kerítése előtt. Gachal tiszteletesről azonban ma sem tudják az azóta már lassan elhaló egykori hívei s utódaik, hol földelték el kivégzői. Egy kovacicai (Antalfalva) szlovák asztalos néhány évvel az események után a Debellácsról Kovacicára vezető nyári úton egy debellácsi magyar földművesnek azt mondta:

- Én tudom, hol van a papotok eltemetve. Majd, ha eljön az ideje, mindent elmondok. - Nem tudjuk, elmondta-e, s azt sem, él-e még ez az asztalos.

Az 1941-ban német megszállás alá kerülő Bánát református lakosságát elvágták a Bácskában székelő püspöki hivataltól, s ezen a dolgon úgy segített a református egyház, hogy a legerősebb egyházközségben a legrátermettebb tiszteletest megbízta a püspöki teendők végzésével. Ilyen minőségben neki módjában állt bizonylatot kiadni a hatóságoknak arról, hogy ki mindenki tartozik egyháza kebelébe. Ma is élnek még tanúk, akik puszta létükkel bizonyíthatják, hogy a tiszteletes hatalmával élve és embermentési szándékból ezzel visszaélve mintegy 30 bebörtönzött zsidó személynek adott hamis bizonylatot arról, hogy a németek által elhurcolásra szánt vagy már táborba hurcolt személy az ő híve. Ezek bizonylatnak köszönhetően megmenekültek. Így tudja ezt egyik Újvidéken élő unokája, Farkas Lászlóné.

A Gachal vagy Gacsal név jó fél évszázadon át fogalom volt Debellácson a református tiszteletesi hivatalt betöltő Gacsal János, majd az őt e hivatalban követő azonos nevű veje révén, aki azonban már Gachalnak írta a nevét.

A Gachal-Gacsal família évszázadokra vissza tudta vezetni a családfát. Az a furcsa helyzet adódott, hogy a múlt század végén ugyanabban a faluban, Debellácson találkozott két azonos nevű tagja az ősi nemzetségnek: az idősebb Gacsal János tiszteletesnek a lányát feleségül vette az ifjabbik Gachal János tiszteletes. Hogy ennek az utóbbinak a neve milyen fogalom volt a háború vége felé az egész Bánátban, arra álljon itt Gachal János unokájának ez az alábbi közlése.

"A felszabadulás első napjaiban a helyi partizánhatóságok befogták édesapámat, Mohácsi Imrét. Mi Törökkanizsán éltünk, ő ott volt gyógyszerész, Elhurcolása után néhány nappal házkutatásra érkezett hozzánk néhány fegyveres katona. El is kezdték a kutatást, amikor a parancsnokuk meglátta apám irodájának falán az apósa, a nagypapa fényképét.

- Az ott ki? - kérdezte tőlünk. Mi mondtuk, hogy ki. Mindent el kellett róla mondani, hogy meggyőzzük, csakugyan édesanyám apjának a fényképe van a falon. Mindennek az lett a vége, hogy a parancsnok véget vetett a további házkutatásnak, apámat pedig kiengedtette. Apám azzal jött ki, hogy az a tiszt azt mondta, akinek ilyen apósa van, az nem lehet ellenség. Apámnak nem is lett később semmi bántódása."

Gachal János tiszteletes 1944. november 12-én még eltemette Joó Lajos elhunyt debeljacai lakost, a hónap 27-én eltemetett Földesi Lajost azonban már Vitkay Gyula kántor egyedül búcsúztatta az egyház nevében, és az adatokat ő írta be a halotti anyakönyvbe. A debeljacaiak emlékezete szerint papjukat mindjárt a felszabadulás után elvitték, ezek az adatok azonban arról tanúskodtak, hogy az október nyolcadiki felszabadulástól Gachal tiszteletes elhurcolásáig több mint egy hónap telt el. A tiszteletes egy személyes ismerőse így emlékszik vissza a történtekre.

"Voltak itt nagy kommunisták, akik nagyon védték a tiszteletes urat. Elsősorban Németh Péter és Andorka Béla. Két-három nappal az elhurcolása előtt találkoztam vele az utcán. A mándlija ki volt szakítva, de ő nem igazította meg, hanem úgy járt-kelt a faluban. Közölte, hogy egy orosz katona megkérdezte tőle, hány óra. Ő elővette a zsebórát, megnézte, és megmondta, mire az orosz megragadta az órát, és kiszakította mándlistul. Azt mondta, így fog maradni, hadd lássa mindenki. Mondtam neki:

- Tiszteletes úr, itt nem számíthat semmi jóra, rejtőzködjön el, vagy legjobb lenne, ha elmenekülne.

Azt válaszolta:

- A híveimet nem hagyhatom.

Nem sokkal később egy éjjel elvitték. Másnap vagy harmadnap az irodájából és a könyvtárából a könyveit egy szekérre dobálták, és a téglagyár gödreiben elégették. Itthon azt tudtuk róla, hogy az OZNA emberei Kovacicára vitték. Közülünk soha senki többet nem látta. A ruháját látták később egy kovacicai szerb emberen. A faluból abban az időben többeket is elvittek, köztük Hős Gyula kereskedőt, Tóth Sámuel jegyzőt, Molnár Ferenc üvegkereskedőt, Joó Bálintot, ez utóbbi ellen már bírósági eljárás folyt. A hozzánk érkező hírek szerint a tiszteletes urat agyonkínozták. Szókimondó ember volt, aktív, a Délvidéki Magyar Kultúrszövetségnek ő volt az elnöke. Kapcsolatot tartott külfölddel is. Az ő lányát vette feleségül Mohácsi Imre törökkanizsai gyógyszerész."

Adalékok Debellács történetéhez

Debelyacsának volt egy nevezetes gyógyszerész-családja, a Joanovic - folytatja az adatközlő. - Nagy szerb érzelmű embernek ismerték, akinek a családja azonban furcsa módon formálódott. Három fiúk volt. Emilnek magyar lány lett a felesége, ő maga is magyarrá lett, itthon úgy köszönt: Szebb jövőt!, feleségével Temerinbe költözködött. Saci szerb lett, a köszönése: Dobro jutro! Gyuszi köszönése: Heil Hitler! A gyógyszerész nagyszerb létére úgy összevitatkozott a még nagyobb szerb Vilovski iskolaigazgatóval, hogy pisztollyal mentek egymásra. 0 találta föl a Natalia néven árusított krémet, a háború után is gyártotta, mert engedélye volt rá, s az engedélyt azért kapta meg, mert ezt a krémet Tito is használta. Ennek a kapcsolatnak köszönhetően Gyuszi az ötvenes években útlevelet kapott Amerikába, hogy ott részt vegyen egy tanulmányúton. Annak ellenére, hogy itthon már nős volt - felesége Glumac lány -, ő ott maradt, s ott kinn magyarrá lett. A debelyacsaiak ma is úgy tudják, hogy azt, ami itt történt, elsősorban Saci tette, vagy legalábbis az ő keze benne volt. A saját testvérét, Emilt is bezáratta. A Joanovicokban egyébként egy csepp magyar vér sem folyt. Apjuk szerb volt, anyjuk román.

Debelyacsán a németek ideje alatt eléggé szövevényes volt a helyzet, amit csak igen árnyaltan lehet ábrázolni. Egy alkalommal Pancsováról jött egy dzsipen két német tiszt és egy detektív. Hoztak magukkal egy névsort, a helybeli kommunisták névsorát, mintegy negyven névvel. A községi bíró vagy elnök Tóth Ferenc volt, őt keresték. Kungelt István gépészmérnök tolmácskodott nekik, ez volt itt a németek megbízottja. Tóth és Kungelt a listát áttekintve gyorsan megegyezett, hogy megakadályozzák az emberek elvitelét. A jövevényeket elvitték a Ládiakhoz, akiknek nagy asztalosműhelyük volt. Beadták a jövevényeknek, hogy abban a gyárban dolgozik a keresettek egy része, éjt nappallá téve gyártják a szánkókat a németeknek az orosz frontra. Ezt megerősítette egy Max nevű katona is, aki ott őrködött. Utána a jövevényekkel elmentek Varjú István műhelyébe, hogy ott dolgozik a másik csoport, ezek meg facipőt gyártanak a német katonáknak a frontra. Rajta volt a listán a három Andorka, Németh Péter és Márton Pál is. Ezekhez már el sem vitték a jövevényeket. Az emberek ilyen bevezető után mind megmenekültek.

Tulajdonképpen a kommunisták sem maradtak hálátlanok. Az egyik Ládi gyereknek, Jánosnak az apósa orosz zsidó volt, Askenázi Alekszandar. A felszabadulás utáni napokban egy csoport crepajai szerb vagy tizenöt szekéren átjött a faluba, hogy randalírozik majd itt. A szovjet tisztektől két órát kértek rá. Ládi elszaladt az apósához, és tolmácsul hívta, érvelőnek meg a kommunisták közül valakit, és egy, a faluban tartózkodó orosz tábornok elé kerülve kérték a rablás-gyilkolás megakadályozását. A tábornok elővette a pisztolyát, és ezzel kényszeríttette a rabolni szándékozókat, hogy azonnal rakják le fegyvereiket, és takarodjanak ki a faluból. Az így elkobozott fegyvereket sokáig őrizgették a községházán" - így ér véget ennek a debellácsi adatközlőnek a visszaemlékezése.

Hogy a felszabadulás napjaiban és még később is nem csupán a népellenességet irtották ezen a tájon, hanem hogy nemzetek közötti leszámolás is folyt, arra talán a legjobb példát Németh Péter debellácsi cipésznek, a felszabadulás utáni első debellácsi párttitkárnak az esete szolgáltatja. Erről az egyik fia, Németh Gyula, született Magyarcsernyén 1925-ben, vall elég részletesen. Életkörülményei úgy hozták, hogy ő összefüggéseiben is láthatta a dolgokat.

Németh Gyula vallomása

"Ötévi raboskodás után apám 1936-ban szabadult. Rabtársai Lala Beljanski, Veselinov Zarko, Szőllősi Mihály, Márton Pál, ennek testvérei: Mátyás és Rozália voltak. Mátyás azok közé tartozott, akik a sokat emlegetett szervezett kommunistákkal együtt menekültek ki a mitrovicai börtönből a partizán felkelők közé. A kosmaji partizánosztag tagjaként elfogták, Norvégiába deportálták, és ott tébécét kapott, amibe később itthon belehalt.

1941-ben, a Szovjetunió megtámadása után letartóztatták Márton Pált és Andorka Sándort - a Magyar Tanácsköztársaság idején Szegeden szerepelt ez utóbbi -, a debeljacaiak kezességet vállaltak értük, és így szabadon engedték őket. A mi házunk ekkoriban kommunisták és más illegálisok átjáróháza volt. Abban az időben Becskereken magánúton diákoskodtam. Megtörtént, hogy amikor hazamentem, nem volt mit felvennem, mert a ruhámat valamelyik illegalitásban élő személynek kellett odaadni. Hozzánk járt Szervó Mihály is.

Negyvennégyben apámat letartóztatták, de a börtönből kiadták egy cipészműhelybe dolgozni, ott fejelte a csizmát a börtönparancsnoknak, és én odajártam hozzá találkozni vele, vinni hozzá a híreket. A főtéren már ott álltak a német Tigrisek, Módoson meg az oroszok, onnan lőtték ez utóbbiak Aradacot. Ettől betörtek a műhely ablakai. Apám ekkor a zűrzavart kihasználva ledobta a kötényt, és hozzám szökött a tót templom felé eső szobámba. Pólinger Mihály építésztől fegyvert kaptunk, és sokadmagunkkal elfoglaltuk a Hitlerjugend épületét. Ott szereztünk magunknak két csontnyelű pisztolyt. Másnap a főtéren a nép már verte le a táblát a városházáról, detektíveket vezetgettek, és köpködték őket. Mi gyalog elindultunk Debellácsra, útközben Uzdinban aludtunk. Orlováton a partizánok igazoltattak, és elvették a pisztolyokat. Debellácsra délelőtt kilenc-tíz órára érkeztünk meg. Ez október ötödikén és hatodikán történt. Otthon általános volt a zűrzavar. Édesanyám és 1922-beli Pista testvérem mesélték, hogy milyen sok a baj, az orosz katonák a nőket erőszakolják. A falu szélén volt egy hídalkatrész-lerakat, amit olasz katonák őriztek. A helybeli szerb telepesek ezektől az őröktől elszedték a fegyvert, és átvették a faluban a hatalmat. Egyszer valaki azzal a hírrel jött, hogy elvitték Gachal tiszteletest. Kovacicáról jöttek érte OZNA tisztek és magukkal vitték.

Élt ott Debellácson 1918-tól kezdve egy csetnik. Az első világháború utáni fordulatkor a magyarjegyző feleségét és lányát aljegyző szeme láttára megerőszakolta. Negyvenegyben, amikor a faluba bejöttek az SS-esek motorkerékpáron, valaki elfogatta ezt a csetniket, és a téglagyár gödrében agyonlövette. Ott volt az elfogásakor a 18 éves fia is, ez azt mondta, ha viszik az apját, vigyék őt is. Elvitték, és lelőtték mind kettőjüket. A háború után az agyonlőtt ember özvegye elégtételt akart venni; azt akarta, hogy férjét a falu központjában temessék el. Apám ezt semmiképpen nem akarta, és ezen keményen összejött a kolonista szerbekkel.

A Vörös Hadsereggel érkezett a faluba egy Szasa nevű vézna, sovány, szőke suhanc. Ezt láttam egyszer a színpadon beszélni, véresen uszított a magyarok ellen. Tudtam róla, hogy meg akarta egyszer erőszakolni Debreceni Jánosnak, nekem jó ismerősömnek az édesanyját. Apámnak szóltak, ő lefegyverezte, és lecsukatta. Másnap a kovacicai oznások kiszabadították.

1945. október 4-én, a falu felszabadulásának évfordulóján, késő éjjel már, valakik kopogtak apámnak az ablakon. Ez mindennapi dolog volt, gyakran hívták így éjjel ide vagy oda, vagy egyszerűen csak értesítették valamiről. Esett az eső, nem lehetett jól látni, de apámnak nem is volt föltéve a szemüvege. Hunyorogva lesett ki az ablakon, hogy ki keresi.

Kintről meg rálőttek. Betántorgott még a szobába, és ott meghalt. Én abban az időben tisztjelöltként Gombos környékén keresztesekre vadásztam. Innen váratlanul Palicsra hívattak, ahol a komisszár (politikai biztos) azzal fogadott, hogy őszinte részvétét fejezte ki apám halála miatt. Mutatta a sürgönyt. Azonnal kaptam egy hónapi eltávozási engedélyt. Zrenjaninból már telefonálhattam haza, de azt a hírt közölték velem, hogy apámat előző nap eltemették. Másnap a sírjánál megfogadtam, kifogom deríteni, ki tette el az útjából. Ő volt akkor a helyi népfelszabadító bizottság titkára, a pancsovai körzeti népfelszabadító bizottság alelnöke, a szerb képviselőház tagja. Nyilván neki köszönhettem, hogy mennem kellett volna Moszkvába tiszti iskolába, de valahogyan nehezen ment az indulás, mert mindig halogatták, és azt mondták, azért, mert elvesztek a dokumentumaim.

A sírtól elmentem Pancsovára a körzeti OZNA parancsnokához. Ott azt kérdezték tőlem, hogy ugye nekem van fegyverem. Mondtam, hogy van.

- No, azt add le, nehogy valami butaságot csinálj. - Nagyon furcsállottam, hogy ezzel kezdi, és nem azzal, hogy a gyilkost elfogjuk. Nem szóltam, a pisztolyt leadtam, könnyen tettem, otthon volt másik kettő is ezer golyóval.

Az a társaság, amely annak idején az olasz őröket lefegyverezte, még ekkoriban is terrorizálta a falut. Apám nem akart velük megalkudni. Volt velük egyszer egy tárgyalása, amelyen végül testvéremet, Pistát meg más aktivistákat velem együtt beszorítottak egy terembe, és puskatussal jól meg is ütöttek. A tettessel később együtt voltunk bezárva, kényszermunkán együtt dolgoztam vele. Abban az időben a szerb kolóniát a debellácsi magyarok ellenezték. A magyarokkal minden bajuk volt mégis. Elszedték tőlük a rádiót. Ezt a társaságot mi mindig visszaszorítottuk, de ott volt az az özvegyasszony is, aki meg folyton azt akarta elérni, hogy az urát a falu központjában temessük el.

Még korábban, a felszabadulás napjaiban, az is megtörtént, hogy jött egy Crna Gora-i ember egy névsorral, és összeszedetett a faluban hatvan magyar embert, hogy azok mind bűnösök. Apám odament, és megnézte, kik azok a bűnösök. Nem egyet karjánál fogva vett ki a többi közül, hogy ez nem bűnös, de mindenkit nem szedhetett le. Az embereket összeszedő tiszttel ebből kemény nézeteltérése támadt, amelynek során a fegyverek is előkerültek. Bementek a községházára, annak a bejárata fölötti lépcsőn erősen dulakodtak már, aminek során apám úgy meglökte a tisztet, hogy az elgurult. Végül is azt a hatvanas csoportot nem vitték el. De az apám később áldozatul esett. Ez a dulakodás abban az időben történt, amikor Ürményházán készítették a helyet, hogy a bánáti magyarokat mind odaviszik gyűjtőtáborba. Amikor apám erről tudomást szerzett, azt mondta, ha viszik a többi magyart, akkor mi is megyünk. Nyomban elutazott Belgrádba, beszélt Mosa Pijadéval és Rankoviétyal, s később a táborszervezést lefújták. Mi, mozgalmisták tudtuk, mit köszönhetünk másoknak, például Gachal tiszteletesnek. Hogy mi, nyilvántartott mozgalmisták megmaradtunk, azt legfőképpen neki köszönhettük. Benne volt a keze abban, hogy negyvenegy után annyiunkért kezeskedett a falu.

Apám temetése után lejárt az egy hónap. Akkor elmentem Újvidékre, és kihallgatást kértem Lala Beljanskinál, Kosta Nad helyettesénél. Elküldött még három hónap szabadságra, és azt mondta, hogy annak letelte után leszereltet. Ígéretét be is tartotta.

Még a németek idején volt itt egy német katona, aki beleszeretett egy Földesi Rozika nevű gazdag parasztlányba. A felszabaduláskor a katona nem menekült el, hanem jelentkezett a községházán. Agyonlőtték. Szegény Rozikát pedig sok orosz katona megerőszakolta. A községházán a lépcsőt súroltatták vele. Apám ezen fel volt háborodva, Rozikát hazaküldte. Nagyon hálás volt érte. Egyszer nekem azt mondta, menjek el hozzá, van egy jó magyar könyve. Kovacicáról jövet be is mentem egyszer, és akkor mondta el az erőszakolásokat, s hogy ő az apámnak hálás. Megkérdeztem tőle, akar-e az apámon segíteni? Persze hogy vállalta. Arra kértem, segítsen felkutatni a gyilkosait. Nem sokkal engem Újvidékre küldtek pártiskolába.

Hazalátogatván anyám újságolta, hogy keresett Rozika. Elmentem hozzá, és közölte, hogy megvan a gyilkos. Ekkor tudtam meg tőle, hogy amikor korábban nála jártam, akkor kilesett egy ember. Ez Laki Mihály borbélymesternél volt alkalmazásban, a neve Cincar. Ez a segéd nagyon udvarolt volna Rozikának, egy alkalommal berúgott, és akkor bökte ki Rozika előtt, hogy ő lőtte le Németh Pétert. Én másnap telefonáltam az OZNA-ra. Tudomásul vették, de bizonyítékokat kértek tőlem. Én ettől kezdve rendszeresen odajártam a műhelybe borotváltatni magamat, hogy megnyerjem a bizalmát. Tudtam, hogy kivel van dolgom, ő is tudta, hogy az áldozata fiának a nyaka körül mozgatja a borotvát, de nem tudta rólam, hogy én róla mindent tudok. Nem volt mindegy. Időközben az OZNA megtudta, hogy Pancsován a titkos csetnik szervezet új tagokat vesz fel, és hogy Cincar is a jelöltek között van. Provokatőrök útján összeszedették Cincarral az érdemeit, leíratták vele életrajzát, s abban apám lelövését. Ennek alapján a csetnik tagfelvételi gyűlésen lekapták az egész társaságot, köztük természetesen Jovan Cincart. Amíg folyt ellene az eljárás, a bíróságon már mondogatták a vele egyívásúak, hogy micsoda rezsim ez, egy lelőtt magyar miatt egy szerbet perbe fogtak. Emiatt nagyon vontatottan haladt a tárgyalás, és én elmentem panaszra Jovan Veselinovhoz. Ő írásban adta a parancsot, hogy meg kell gyorsítani.

Nagyon érdekelt, hogy kik voltak Cincar segítőtársai. Egy alkalommal bedobtak hozzám az ablakunkon egy levelet, amiben az volt, hogy apám gyilkosának a háza a Kolónián van, a házuk előtt egy száraz eperfa áll. Ott lakott Slavko Stojkovié a szüleivel. Ettől kezdve nagyon figyeltem őt. Jelentkezett önkéntes munkára a Száva menti csatorna építésére. Én gondoskodtam arról, hogy szép egyenruhát kapjon, és jól el legyen látva. Amikor visszajött, behívattam az irodába, kitettem elébe a pisztolyt. Szemére hánytam, hogy vele én milyen j61 bántam, közben megtudtam r6la, hogy ő az apám gyilkosainak egyike. Megtört, és bevallotta, hogy a náluk lakó Szasa, ez, aki az oroszokkal érkezett a faluba, és Cincar megfenyegették és kényszerítették. Hazaengedtem, a házuk elé két pártőrt állíttattam, és nyomban telefonáltam Pancsovára az OZNA-ra, hogy megvan minden tettes, csak Szasa eltűnt, mire kiadták ellene a letartóztatási parancsot.

Cincar védőügyvédje is kiszedte védencéből, kik voltak a segítőtársak, és nekem megmondta, hogy könnyítsen védencén. Azonnal elrendelték, hogy a gyanúsítottakat vitessem Pancsovára. A bírósági tárgyalás lefolyt, nagy nehezen megszületett az első fokú ítélet. Cincart halálra ítélték, a pancsovai belügy főnöke fölajánlotta, hogy én személyesen lelőhetem, végrehajthatom a hivatalos ítéletet. Erre mégsem vállalkoztam. Időközben bevonultam katonának, rendes szolgálati időre. Ez idő alatt Cincar fellebbezett, és az ítéletet 20 évre módosították. Stojkovic főtárgyalásán megjelentem a védelem tanújaként, ő tizenkét évet kapott, de megígértem az édesanyjának, hogy segítek kihúzni a börtönből. Körülbelül másfél-két év után felkeresett az anyja, hogy segítsek neki a fiát kiszabadítani. Megírattam vele egy kegyelmi kérvényt, azt aláírtam én is meg Pista is, és ennek alapján a gyereket csakugyan kiengedték. Azóta is tartjuk a kapcsolatot, sakkozni is szoktunk néha."

Eddig szól Németh Gyula visszaemlékezése. Az ügyhöz tartozik még, hogy a Tájékoztató Iroda idején őt letartóztatták, megjárta a Goli otokot, ahova együtt szállították a Magyar Szó első főszerkesztőjével, egy másik rendkívüli sorsú emberrel, református pappal, Keck Zsigmonddal. Ez azonban már más történet. Az ő esetük többek között azért is figyelmet érdemel, mert ennek révén bepillantást lehet szerezni abba hogyan működtek akkor a hatalom szervei, mennyire ellentmondásosak voltak az intézkedések, milyen volt az OZNA embereinek magatartása, s hogy ebben a magatartásban kifejezésre jutott az, hogy itt a magyarok a vesztesek oldalán állnak, olyan sors is jár nekik. Meg is kaptak.

http://www.huncor.com/delvidek4445/banat2.htm
27.06.2006