Az 1944-es megtorlások vértanúinak emlékére
(Debelyacsa-Torontálvásárhely)
 

Molnár Ferenc - üvegkereskedő
(1900-1944)

Az édesanyám meséje alapján  és a történtek amelyekre jól emlékszem, egy pár szóval leírhatom az édesapám rövid életrajzát, kinek az élete tragikusan végződött 45 éves korában.

Egyes számban beszélek és a saját nevembe, mert a fiú testvérem alig tíz hónapos volt, én pedig tíz éves amikor a családi drámánk elkezdődött.

Szóval: Molnár Ferenc, foglalkozása kereskedő, 1900.jan.21.-én született Szegeden. Az iskoláztatása Eszéken folyt (nem tudom hány osztályt), majd Zágrábban végzi a Kereskedelmi Akadémiát.

A munkaköre később Pancsovára vezeti, ahol hivatalos összeköttetésbe kerül az édesanyám rokonságával. Később az édesanyámmal házasságot is kötnek.
          Debelyacsán telepedtek le és itt kezdte a rövid pályafutását mint kereskedelmi utazó Benke Sándor magánvállalkozónál aki mellett résztulajdonos lett. Mint fiatal és ambíciókkal telt ember, szélesíteni kívánta a működési körét. Árverésen megvásárol egy üveg és porcellán kereskedést.
Ezt a házat, az üzlethelységet és kereskedelmet a német hatóságtól vette meg, akik egy Zsidó családtól koboztak el, és azokat is 1941-ben szomorú sors érte el.
Az adásvételi szerződés még meg van a fiútestvérem adattárában, 1943. április.19.-én lett aláírva, kifizetve és telekkönyvileg átvezetve.

Megvirradt 1944.október negyedike, Debelyacsa felszabadításának napja. A legborzasztóbb álmaimban sem gondolhattam, hogy október kilencedikén a hajnali órákban utoljára fogom látni a kedves és örökké mosolygó édesapám arcát. Két civil és két egyenruhás jött érte, csak annyit mondtak, hogy öltözzön fel és menjen velük Kovacsicára. Ez az egész egy pár pillanatig tartott. Kikísértem az utcáig, ott megfordult, levette a gyűrűt, ideadta és mondta, hogy vigyem el édesanyámnak. Ezek voltak az utolsó szavai amit tőle hallottam.

Kovacsicán volt az úgynevezett „Nagybűnösök” koncentrációs tábora, hol az első megbízott Ivica Splajd nevezetű ember volt (22-24 éves lehetett), akinek bírói, végrehajtó felhatalmazásai voltak bíróság nélkül, esküdtszék nélkül és kegyelem nélkül.
Ezen a napon, október kilencedikén még tizenvalahány személyt hurcoltak el, kik soha vissza nem tértek.
         A napok teltek. Egy délelőtt 3-4 felfegyverzett ember betoppant a házba, ránk szegezett puskákkal (nagyanyánk 74, édesanyám 32, én 10 éves és a fiútestvérem 10 hónapos), követelve az összes pénzt és értéktárgyakat amivel rendelkeztünk. Ez meg is lett téve, zsebre vágtak mindent, egy darab papirra lefirkáltak egy úgynevezett „nyugtát” ráförmedve édesanyámra: „Vissza lesz adva ha a férjed haza jön!”. A nyugta még a szekrényben van de édesapám nem jött vissza. Talán még egy pár szót édesanyám Kovacsicára járásáról. Hetente háromszor, négyszer ment Kovacsicára élelmiszert és tiszta öltözéket víve. Rendszerint az ablaknál vártam, mert visszajőve az udvarban akasztotta fel az öltözéket, alsóneműt, hogy megszabadítsa a különböző rovaroktól. Az ingek véresek voltak és tapintásra az első osztályú anyag szakadozott. Ennyit az emberségről.
Ez ismétlődött november 26.-ig.
November 27.-én édesapám nem volt többet a koncentrációs táborban. Édesanyám kérdésére hogy hol van, a felelet az volt, hogy elvitték és hogy ne keresse többé. Ez volt a vége.
          Évekig rémlettek a hírek a vesztőhelyekről, ahová el lettek volna temetve, de megbízhatóadat nem volt. Az évek múltak és minden elcsendesedett. Jóval később hallottuk, hogy a parancsnok Ivica Splajd életfogytiglani börtönre lett elítélve, de ez a hír nem lett bizonyítva.
          1944.december elején jött egy rendelet hogy 6 órán belől hagyjuk el a házat, amit bírunk vigyük el, a többi pedig ott marad.
          Talán még annyit hozzátennék, hogy december folyamán édesanyámra ráparancsoltak, hogy jelentkezzen a Községházán a legfontosabb holmijával, mert száműzik Szibériába.
Ezt meg is tette, de akkor felszólalt a helyi párttitkár, odalépett és azt mondta, hogy menjen haza és a többit ő majd elintézi. Ez volt az első találkozásunk egy kis megértéssel és emberséggel.
          Mi okból, nem tudom, de ezen a télen egy éjjel, egy lovas bekopogott az említett helyi párttitkár ablakán és amikor megjelent, szó nélkül rálőtt. A helyszínen meghalt, a neve pedig Német Péter. Béke hamvaira és a többinek is, akik ártatlanul veszítették életüket.

(Adatközlő: Molnár Margit – Gréti)

Szöveg és kép
Bakator János